Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 43 927 178 km-t sportoltatok
...
Őszintén a függésről…avagy ÚT az alkoholizmustól az Ironmanig…
ewwwil | 2011-10-22 09:49:22 | 69 hozzászólás

A 21. Hosszútávú Triatlon Országos Bajnokság utolsó órájában a szintidőt számolgattuk Gáspár Attilával, szoroztunk, osztottunk minden lehetőséget figyelembe vettünk és megállapítottuk, ez nagyon kemény egy óra lesz! Egyben biztosak voltunk akármilyen nehéz is lesz Ő megcsinálja, hiszen erre készült egész évben. Palotai László, vagy ahogyan sokan ismerik „Ewil” egy lapra tett fel mindent, sokan csak az első Ironman célba érkezését látják, de a barátja Attila az utolsó óra kezdetén ennyit mondott „Hatalmas dolog amit Ewil ma véghezvisz és én nagyon büszke vagyok Rá, akármilyen idővel is lép át a célkapun!”. Az út, amit idáig megtett, sok embernek példaként lehet állítani, mert van kiút a pokol fekete mélységéből. Fogadjátok Evil történetét őszintén, vágatlanul, ez egy megrázó történet, de nagy akarattal és jó barátokkal majdnem minden megoldható...(Panferik előszava...)

13 évesen szoktam rá a dohányzásra, először titokban aztán már senki nem csodálkozott, végül a szüleim vették a cigit, nem tudtak mit csinálni. Ekkor már sejthető volt, hogy hiába jártam sportiskolába és karatéztam 2 évet meg párbajtőröztem több mint 2 évet a Dózsában, valószínűleg abba fogom hagyni a sportolást a dohányzás és életmódbeli változások miatt, mivel nem lesz már kötelező.  16 évesen a szüleim válása után kimaradtam az iskolából (autószerelő szakmunkás, mert azt mondták azzal jól lehet keresni), aztán 18 évesen be akartak vonultatni katonának, ami nekem nem tetszett, ezért polgári szolgálatra kértem magam. A Motiváció Mozgássérülteket segítő Alapítványhoz dobott a munkaügyi központ itt személyi segítő/házi ápolóként kezdtem el dolgozni. (Sokáig ez volt az egyetlen dolog ami rendben volt az életemben, a mai napig itt dolgozom.) Ámde végre volt saját pénzem bulizni csajozni és legfőképp inni. Nem kicsit épült le a szervezetem, de ezt akkor én még nem fogtam fel. Heti 3 buli volt az átlag és egyre mélyebbre süllyedtem ahogy teltek az évek, váltogattam a nőket annak ellenére hogy tőlük is függtem mert azt gondoltam ha egyszer szerelmes leszek akkor ez ki fog rángatni ebből az életmódból. Persze ez nem így történt mivel a nőim is imádtak bulizni hisz ott ismertem meg őket rendszerint és pont azt szerették bennem, hogy igazi partyarc vagyok mindenkit ismerek és az asztal alá iszok…


(2006 Sziget Fesztivál és 2007 Kultiplex WeekandBass)

Nem szólt be nagyon senki hisz a barátaim (már ha lehet annak nevezni azokat, akiket a buli és az akolholizálás köt össze) is ebben a közegben érezték jól magukat. Ez volt a menő, több ismerős több buli, több sztori, több csaj…

 

Egyre jobban elfajultak a dolgok, sokszor már otthon egyedül is ittam este 1-1 sört vagy felest hogy „jobban tudjak aludni”. Kipróbáltam könnyebb drogokat is, de szerencsére valamiért nem kaptam rá, épp elég volt ami volt talán. Folyton fájt a torkom és a súlyom nem ment sehogy 65 kg fölé ezért szinte napi rendszerességgel algopirynt szopogattam a torokfájásomra és természetesen ráittam a „szokásost”, oda vezetett mindez, hogy 23 évesen ki kellett venni a mandulámat és mivel a szerveztem le volt gyengülve ez eléggé megviselt több mint 3 hetet ki is estem a munkából. A munkahelyemnek max respect hogy elviseltek és segítettek amiben tudtak, ezúton is köszönöm. A munkám és a rajzolás volt ami viszonylag normálisnak mondható az akkori életemben…

(egy ápoltam Gyuszi bácsi aki azóta már nincs köztünk)

 

Ez így ment sok-sok évig mígnem 2006-ban 28 évesen vettem egy kerékpárt egészségpénztárra. Igazi mélyreható változást még ez sem idézett elő hisz igaz hogy, egyre jobban ment és egyre többet tekertem ám folyton megálltam cigarettázni még a hosszú, több mint 100 kilométeres túrákon is. Sőt bulizni is bringával jártam és rendszerint ittasan tekertem mindenfele éjszaka a városban…Annyi változás talán mégis volt, hogy úgy kezdtem látni, hogy a sport is tud menő lenni nem csak a rasztahajam a pia meg a nők, hogy felnéznek rám a partykban is hogy hú hát ez bringával jön milyen kemény. Talán ezt kéne valahogy éreztetni a kölykökkel akik elkallódóban vannak, hogy a sport, az erő, az egészség is lehet menő, hogy izmos vagy és erősebb mint a többiek és ezért ugyanúgy felnéznek rád mintha 3 csajod van egyszerre vagy fél üveg vodka után még tudsz egyensúlyozni a korláton.

 

Valamikor 2007 végén megismerkedtem Dékány Péterrel „Deka” egy házibuliban ahova szintén bicajjal mentünk az akkori barátnőmmel és megtaláltuk egymással a hangot. Mondta hogy tök jó hogy bringával jöttem (ez egy törökbálinti kertiparty volt) és hogy nincs-e kedvem futni is mert az milyen jó, ő szokott ilyen utcai futóversenyekre is menni és nagyon jó a hangulat.

 

Ekkorra már kezdett az öngyűlöletem is feltörni bennem, hogy miért vagyok függő és nem bírom ki cigi meg pia nélkül. Ha volt 540 ftom (annyi volt egy doboz cigim kb) akkor azt vettem, mindegy hogy volt-e otthon kaja vagy nem. Volt hogy akkori barátnőm hozott reggel a munkába menet szendvicset mert kajára sem volt pénzem. Így 2008 februárjára eljött a nagy nap. Felírattam egy gyógyszert amit nagyon ajánlgattak a dohányzásról való leszoktatásra és 7-én elnyomtam az utolsó szál cigimet. Onnantól kezdve mindennap futottam és tekertem, hogy eltereljem a gondolataim. Alkoholt inni akkor egyáltalán nem mertem az önkontroll esetleges elvesztése és a visszaesés veszélye miatt. És ez azóta sem változott. Persze tudom most már, hogy ez a mindennapos edzés túlzás volt az akkori edzettségemhez képest és pihenőnap mindenképpen kell, de nem tudtam még ilyen sokat a testemről és valahogy előrefelé menekültem. Ez valamilyen szinten ma is tart…

 

Deka nagyon jó hatással volt rám. Nem hagyott befordulni és nagyon lelkesen tervezgettük, hogy májusban a Generali Dunaparti Futógálán mi futunk 5kmt és milyen jó lesz nekünk. Akkor is hívogatott amikor én nem vágytam kifejezetten társaságba meg egy kicsit elment a lelkesedésem. Végül Deka arra a versenyre nem tudott eljönni egy betegség miatt, de én már be voltam nevezve és elmentem…Olyan élményt adott amit addig még semmi, jó hangulat egészséges és vidám emberek közösség amit addig nem tapasztaltam. Ekkortájt beiratkoztam esti gimnáziumba és azóta négy év alatt el is végeztem és leérettségiztem. Úgy gondolom, hogy részben ez is a hosszútávú sport sokat emlegetett személyiségformáló hatásának köszönhető. Az iskolában ugyanaz a kitartás kellett sokszor, mint az uszodában vagy a futópályán az éjszakában néha-néha szitáló esőben vagy hóban. Az ember annyi terhet bír el amennyit vállal, egyszerűen fel kell nőni hozzá és erre megtanít a sport…

 

Nem azért triatlonozom, hogy megtoldjam az életem pár nappal, hanem hogy a napjaimat toldjam meg egy élettel…

(2008 május Generali Dunaparti Futógála 5 km)

Ma is úgy gondolom, hogy a sportolók közt sokszor mintha nem is Magyarországon lennék és ez nagyon fontos számomra. Nincsen politizálás, panaszkodás, irigység, és gyűlölet ami meghatározza az általános közhangulatot. Akár egy kis külön  világ a világban…Olyan emberekkel hozott itt össze a sors akiket tényleg barátoknak lehet nevezni és egy részükre rábíznám az életem is ha kéne, de sohasem terhelném rájuk …

 

Szóval óriási löketet adott lelkileg az első futóversenyem és teljesen belelkesültem. Ezt Deka úgy reagálta le nagyon helyesen, hogy ő már egy ideje ki akarja próbálni a triatlont és mivel mindkettőnknek van bringája futni is tudunk lesz ez a Deseda Triatlon Kaposváron oda menjünk le az ő autójával ketten és nyomjuk le azt a sprittávú triatlont. A lelkesedése teljesen magával ragadott és azonnal igent mondtam annak ellenére, hogy úszni nem tudtam csak úgy ahogy nagyanyáink, kitartott fejjel mellúszásban egy kicsit. Hihetetlen élmény volt, pedig az utolsó után 10 perccel jöttem ki a vízből a közönség aggodalmától övezve a végére nem lettem utolsó és változatos, izgalmas verseny volt teljesen beleszerettem a triatlonba pedig addig a percig azt se tudtam kb hogy a világon van…

 

Ezután kitartott a lelkesedésünk még egy Kiskörei sprinttávra is, de utána az úszásom félelmetesen gyenge mivolta miatt egy évre átmentem duatlonistába + triatlonváltókban vettem részt, ezzel megspórolva magamnak az úszás kellemetlenségeit. 2009 nyarán Zánkán csináltunk egy váltót a fél-Ironmanre ahol én csak futottam és elkezdtem csodálni azokat akik ezt egyben végig tudják csinálni. Hihetetlen nagy teljesítménynek tűnt akkor és elhatároztam hogy jövőre én is megcsinálom, addigra MEG KELL TANULNOM ÚSZNI. Ott sikerült a 2009-es Ironmanre összehozni egy váltót Dekával és az ő általa ismert Gáspár Atival aki ekkortól szintén meghatározó része lett a triatlonos életemnek. Triumvirátus néven ott voltunk a nagyatádi Ironmanen és magával ragadott a verseny és a hely szelleme, akkor már tudtam, hogy ez lesz a cél, ha a fél-Ironman hihetetlen teljesítménynek tűnt akkor ez egyenesen képtelenségnek. Pont ezért kezdett el vonzani, olyan cél kellett ami sok időre leköt és sokat kell érte tenni. Hisz az nem cél amit 1 hét alatt meg tudsz valósítani…

 

Teljesen összekovácsolódtunk itt mi hárman és együtt terveztük a jövőt Ati merészen az utat mutatva ment elöl és elkezdett készülni a következő évi Ironmanre, ami nekem akkor még távoli álom volt csak. Úgyhogy 2009 végén elkezdtem lejárni uszodába és youtube videók alapján elkezdeni tanulni a versenyszerű mellúszást mivel a levegővétel miatt az tűnt könnyebbnek. Egészen jól ment nagyon sok energiát fektettem bele és így a másik 2 számom a kerékpár és a futás elkezdett gyengülni, de 2010re az Orfűi féltávra már készen álltam, tudtam, hogy le tudom úszni a távot biztonsággal és ha már odáig eljutok akkor az akaratom bejuttat a célba. Gondoltam ezt annak ellenére, hogy egy hétig lázas voltam előtte. Nem volt más esélyem csak ez, nem várhatok egy évet, NEM TÖRHET MEG A LENDÜLETEM…

 

Megcsináltam igaz majdnem 8 óra kellett hozzá és a szintidő is közel volt, de megcsináltam és ez óriási erőt adott, ahogy az is hogy soha nem adtam fel még versenyt, olyan nincs hogy nem…bármire képes vagyok amit elhatározok…

(Extreme Orfű Triatlon 2010)

Ekkor 2010-ben Dekával párban megcsináltuk az Ironmant és Ati meg egyéniben mutatta meg hogy igenis lehetséges az a lehetetlen…

 

Ez volt az a pillanat amikor azt mondtam, hogyha képes vagyok lefutni a Budapest Maratont októberben, akkor januárban nevezek az Ironmanre. Lefutottam hatalmas kínok árán a 42,2 kmt végig szakadó esőben majdnem 5,5 óra alatt, de ez is csak megerősített abban, hogyha a testem még nincs is teljesen vasból az akaratom az legalábbis minimum acél…

 

Úgyhogy februárban a nem dohányzásom és nem piálásom harmadik évfordulója alkalmából megleptem magam egy nagy összegű Ironman nevezéssel. Tudtam hogy nincs visszaút most már nyomatni kell az edzéseket is ameddig csak bírom hisz amit kihagytál azt nem tudod pótolni mert akkor már a következő edzést kéne nyomnod. A számomra futásilag évadnyitó Vivicittán a 11 kilométert alig bírtam lefutni az előző heti szeleburdi gördeszkázásom végett. Valami ín meghúzódhatott a szokatlan mozgásforma miatt amit nem is éreztem, de a futóversenyen előjött és a séta sem ment már a verseny után. Ez igen aggasztó volt a felkészülésem szempontjából, hiszen épp az volt a filozófiám lényege, hogy csak semmi kihagyás…Azért a makacsságomat érzékelteti hogy a sérülésem ellenére elmentem Esztivel és Panferikkel a 12 órás futásra váltóban és jól megadtam a lábamnak ami jár, újra problémás lett még a séta is. Így emiatt a sérülés miatt majd egy hónap kimaradt az Ironman felkészülésemből. Ennek ellenére bizakodó voltam hisz később a Tour de Pelsot simán letekertem 8,5 óra alatt és a térdsérülésem is csak emlékeimben élt már. Ezután a kiskörei fél-Ironmant is viszonylag könnyedén teljesítettem a brutális időjárási körülmények ellenére is.

 

Így végül eljött a nagy nap és 2011 július 30-án ott állhattam egyéniben de nem egyedül a gyékényesi tó partján az Ironman rajtjánál. A mostanában megszokott összevissza és barátságtalan időjárás bejátszott itt is, de sikerült kitolnom a teljesítőképességem határait úgy, hogy amit az emberek többsége lehetetlennek tart arra már azt tudom mondani, hogy megtettem…”megtettem mert elhittem”:)

 

 

 

 

 

Ironman lettem...

ewwwil | 2011-10-22 09:48:05 | 12 hozzászólás

Régóta azért dolgoztam, edzettem, hogy 3,5 évvel azután, hogy leszoktam a dohányzásról és a túlzottan is rendszeres néha már-már mértéktelen alkoholfogyasztásról, ott állhassak a gyékényesi tó partján azon a bizonyos szombaton az Ironman OB rajtjánál.   Elmesélhetném hogy milyen nehéz, vagy mennyire fáj, vagy hogy mennyire le akarsz ülni csak egy kicsit. Vagy hogy mennyire szeles volt a pálya és milyen sokat kivett, mennyire esett az eső futáson, milyen volt pocsolyákon átgázolva futni vizes és nehéz futócipőben. Milyen 16 órán keresztül nem csak hogy talpon lenni és koncentrálni, de versenyezni, enni, inni, úszni, tekerni és futni. Mindenki tudja hogy az Ironman nem egy délutáni sörözés a haverokkal.  De mégsem ez a meghatározó érzés. A meghatározó az, hogy ha ide eljössz akkor tuti visszajössz elragad a hangulat, a gépszíj, vagy ahogy Johnny mondotta beszippant a mátrix. Nincs menekvés, olyan összetartás, olyan példaértékű hozzáállás és helytállás látható hogy nincs ember akit ez ne érintene meg valamilyen szinten. Még akkor is ha nem sportol csak nézni megy ki.

 

Olyan példaképek fordulnak itt meg mint Szűts Mikibá aki nem sokkal utánam ért be és volt szerencsém látni ahogy 70 évesen befut a célba éjféltájt (a reggel 7óra 40perces rajt után) és megcsókolja a földet a célban.  Vagy Kropkó Peti aki Ironman bajnok létére éjjel 11 után esőben kinn biztat az út szélén, hogy meg lesz ez már nincs sok hátra. Vagy Major Joe aki azok után hogy délután megnyerte ezt az embert próbáló versenyt (és ezzel újra sokadszor is magyar Ironman bajnok) éjszaka ott várja a mezőny végét és mosolyogva gratulál. Vagy Vakhal Noorby aki miután lenyomta a versenyt egészen a végéig ott drukkolt a pálya szélén. Vagy Deka miután a díjazott váltóban a kerékpáron bizonyította edzettségét, Ati meg egyéniben a versenyt teljesítette és idejét megdöntve már 2xes Ironman, ott vártak végig és segítettek mindenben a 42 kmes futásomon miközben a szintidővel küzdöttem. Az ilyen dolgok miatt érzi azt az ember a célban hogy jó idetartozni és ide vissza kell jönni.

 

 

Egyszerűen nem lehet megfogalmazni milyen itt célbaérni az éjszakában. Talán azzal tudnám érzékeltetni , hogy olyan emberek akik már órák óta alig bírnak futni és már teljesen készen vannak, amikor ráfordulnak a célegyenesre, arra a bizonyos 100 méterre ami a bűvös órához vezet mindenki tud sprintelni. Egyszerűen az ember nem érti, hogy mennyi erő van benne és hogy honnan jön mikor azt hiszi hogy már nincsen több már nincs tovább, erre kéne ráébredni egyre több és több embernek. Mindig van tovább. Mikibá közölte a záróünnepségen hogy csak türelem mert ha én is 70 éves leszek akkor már tuti az első hely mert senki nem indult még ilyen idősen mint ő. Úgyhogy ha valakinek van ötlete egy 37 éves Ironman edzéstervre vevő lennék. Kell nekem az az Ironman AG bajnoki  cím 70 évesen:D

 

(a két Bajnokkal a célban Kropkó Péter és Major Joe)

 

Herr Gyula és csapata pedig kitett magért szokás szerint a szervezés, az ellátás, a frissítés a hangulat minden tökéletes volt. A záróünnepségen levetíteni az előző napi verseny kisfilmjét pedig iszonyat jó ötlet. Itt az emberek ide jönnek mint egyszerű emberek és Ironmanek lesznek, egyre többen:)

 

Sokszor a fülemben cseng amit Kropkó Peti mondott egy beszélgetős videóban: "Úszóedzők szokták mondani hogy ...hát ezen lehet javítani egy 20-30 másodpercet...és a triatlonista javít 1,5 percet vagy 3-at...mert a triatlonista az nagyon-nagyon akaratos...icipici sikerélményből tud töltődni és abból meg tudja élni a győzelmet..."

 

Én most megéltem a magam kis győzelmét…