Már 33 283 648 km-t sportoltatok
Irkafirkák

Emlékmorzsák

holovacz | 2014-08-20 19:24:13 | 17 hozzászólás

(Rendhagyó blogbejegyzés, nincs köze sporthoz, ha csak az nem, hogy több biciklitúrát tettem már ide... Czeglédi Feri és Szonja kérésére egy irományom régebbről, ha jól emlékszem, három éve írtam le...)

 

Csak így hívtuk. Szakácsi mama. Mi jut eszembe róla először? Hogy pici volt. Nagyon pici. És vékony. És hogy nem hordott nyáron bugyit. Minek az? Meleg van. Falun már csak így ment. A nagy szoknya ápolt és eltakart. Az unokák közül azt hiszem, én töltöttem nála a legtöbb időt. A hugom is sokat nyaralt ott, de én talán valamivel többet. Már csak koromnál fogva is előnyben voltam. Emlékszem rá, hogyan búcsúztatott minket, akkor is, amikor már felnőttként  csak pár órára ugrottunk be hozzá. Kijött a kiskapun, megállt az aszfalt nélküli út közepén és onnan integetett. Egészen addig integetett, amíg el nem tűnt az autó. Minden ilyen búcsúkor összeszorult a szívem… Tudtam, hogy még egy picit ott áll, hiába nem lát már minket, csak utána megy be. A portára, ahol szinte az egész életét leélte. És a nagy részét egyedül.


Pedig sokszor nehezteltem rá, amikor gyerek voltam. Nála a nyaralás nemcsak játszadozást jelentett. Bevont keményen a munkába. Vagyis nem annyira keményen. Csak akkor tűnt úgy. Ma már tudom,  igencsak hasznomra vált és nem is követelt sokat. Elvárta, hogy segítsünk a kertben, tartsuk rendben a portát, megtanított sütni-főzni. Tízévesen vígan sütöttem már a palacsintákat, a fánkot, gyúrtam levestésztát, mert hát egy jánynak ezeket muszáj tudnia, hogy boldogul amúgy az életben?? – mondta mindig. Megmosolyogtató ma visszagondolni erre. Mégis örülök, hogy kézbevett, amíg nála voltam. És minden nyáron nála voltam. Ültünk a 'tőciken' mezítláb, sütkéreztünk a napfényben és beszélgettünk. Mesélt a régi időkről. Amikor még cselédlányként szolgált az 'úréknál'. És mindezt olyan természetesen. Lehettem vagy nyolc-kilenc éves. Imádtam, ha mesélt. A nagyapa már nem élt akkor, hat év körül voltam, amikor meghalt. A mama onnantól egyedül maradt. Direkt nem használom azt a szót, hogy magányosan. Mert nem hiszem, hogy magányos volt. Bizonyos szempontból igen, de egyébként nem. Eszébe sem jutott, hogy másként is lehetne. Nagyapa halála után ment tovább az élet. Átvette a munkákat szó nélkül, amiket addig nem ő csinált. Tapasztott, meszelt, hengerezett, fát metszett, és mindent, ami adódik egy falusi háznál.


Soha nem hallottam panaszkodni, csak egészen későn, a halála előtti években... amikor már gonosz, alamuszi módon settenkedtek elő a betegségei és nem bírt emiatt fára mászni, az nagyon megviselte..., hogy amit addig meg tudott csinálni, azt  akarata ellenére nem bírta. Pedig nem volt ebben különös, hisz már hetvenen bőven túl  volt, de neki igen. Gyűlölt egy helyben ülni, ha tehette, járta a környéket. Az erdőt. A mezőt. A szőlőt. A falut. Gyerekként sokszor magával vitt. Gombázáskor hirtelen eltűnt a sűrűben, amit én csak a Hófehérke meséből ismertem. Nem mertem utána menni. Mindig az úton maradtam, és megvártam, amíg felbukkan.


Néha megbántódtam, mert azt mondta, tehetetlen vagyok. Vagy gyáva. Ez a két negatív jelzője volt. Ilyet akkor mondott, ha például az esti csirkeösszefogdosásnál nem mertem megfogni a csirkét, márpedig nem mertem, mert a mai napig viszolygok szárnyas jószághoz érni. Nem szeretem a tapintását. De ő azt mondta, félek tőle és gyáva vagyok. Olyankor borzasztóan haragudtam rá. De persze sosem tartott sokáig. Reggel rendszerint arra a jellegzetes surrogó hangra ébredtem, amivel a sparheltet súrolta. Tudtam, hogy azután következik a tejeskávé, így általában addig ki sem keltem a dunna alól... A tejeskávé beleaprított kenyérrel... kedvenc reggelim volt, vagyis a früstök, mert ő így hívta.


Borzasztó gyors menése volt. Nagyon kellett igyekeznem, ha mellette akartam maradni, mondjuk, amikor  épp mentünk a templomba. Mert minden este mentünk. Én ugyan nem értettem az egészből semmit (ma pedig már a lábam se teszem be, megvan a saját 'templomom' :)), de rettentően élveztem az öregek társaságát. És hát nem nagyon volt jobb esti program. Így aztán fennhangon mondtam az imákat, amiket megtanultam. Lefekvéskor vagy mesélt valamiről, vagy énekelt, de utána mindig el kellett mondani a Miatyánkot. Amíg ott voltam, ez természetes volt számomra. Nem tudom semmihez sem hasonlítani azokat az estéket, amiket kettesben töltöttem vele abban a falu végi pici házban. Tévé nélkül, telefon nélkül. Volt tévéje, csak nem nagyon kapcsoltuk be. Nem hiányzott.


Sokszor kérdezgettem, soha nem vágyott sehová? Messzebbi tájakra, a nagyvilágba. Vagy legalább az ország másik végébe.  De ő olyan békésen nézett rám... azt mondta, hová mehetne, ami szebb vagy jobb mint ez itt... az erdő... a dombok... úgy gondolta, úgysem találna ennél szebbet... ha azt kérdeztem, nem rossz-e egyedül, nem unatkozik-e, mindig azt mondta, hogy unatkozhatna? ... mindig talált tennivalót, és sokszor rácsodálkoztam, milyen átszellemülten képes nézni nap mint nap ugyanazt... ugyanazokat a fákat, ugyanazokat a virágokat... úgy mondta: 'Annyira bírom a természetet, nincs semmi, amiért itthagynám ezt...' ... akkor nem értettem, mi lehet jó abban, egyedül üldögélni a kertben... de ma, ha kicsit magamra maradok és kiülök a kertbe, órákig képes vagyok a felhőket bámulni, ahogy vándorolnak egyik helyről a másikra... és már értem...


Rettegett a kórháztól. Azt mondta, ott csak betegebbek lesznek az emberek, meghalni mennek oda. Reméltem, neki nem kellesz ezt átélnie, de tévedtem. Kórházban halt meg. Jó ideig kómaszerű állapotban feküdt, mielőtt elment. Néztem, ahogy törékeny teste szinte eltűnik a nagy vaságyon, és a könnyeimmel küzdöttem minden egyes alkalommal. Biztos, hogy nem akarta volna ezt. De ki tud már olyankor ellenkezni.


Megrázó volt a temetése. Az volt arrafelé a szokás, hogy a még élő öregek énekeltek, de amikor ő meghalt, már csak öten voltak. Öt öreg nénike. Azóta már ők sincsenek. Nem tudom, az utoljára maradottnak ki énekelt.


Tavaly elbicikliztem, hogy megnézzem, mi lett a helyből, ami olyan kedves volt számára, mert pár éve nem jártam már arra... Nem volt jó élmény. A falu lepusztult, minden, ami régen olyan nagynak tűnt, összezsugorodott... Mintha még az erdő is összement volna... Bementem a temetőre. Letettem a virágot, amit vittem. Azt mondta, ugyan ki fog majd az ő sírjához eljárni. Elmosolyodtam.

Hétköznapi misztériumok. A befelé figyelő önmagunk mágiája.

holovacz | 2014-08-16 18:06:13 | 25 hozzászólás

 

(Gyenge idegzetűek, giccsre-gejlre érzékenyek, valamint igényes szépirodalomhoz szokott olvasók csak saját felelősségre olvassák.)

 

Nem-nem, ne tessen megijedni a címtől, nem beszélek félre, ez egy novellaíró pályázat témája. Amire azt a merészet gondoltam, összelapátolom a gondolataimat, vagy ha annyi nincs, legalább összegereblyézem azt a keveset, ami van. Régebben írogattam novellá(cská)kat, főleg az asztalfióknak, egy-kettőt még meg is jelentettek nagy meglepetésemre, de valahogy mostanában leszoktam róla. Igaz, akkor még nem futottam. Most elgondolkodtam, lehet-e párhuzam eközött. Akkor jólesett kiírni, ami bennem volt, ami foglalkoztatott, mert ha nem írtam le, taszigált belülről, fickándozott bennem és mese nem volt, ki kellett adni magamból, ha nem akartam, hogy a fejem belsejében egy őrületes gondolatörvény kezdjen virtustáncot járni.


Aztán mint egy váratlan vendég, bekopogtatott a futás az életembe. Nem is emlékszem a pillanatra, csak hogy tél volt, hó volt, hideg volt, kezembe került az öt kilométeres terv, aminek még az első két hetét is lehetetlenségnek tűnt első olvasatra teljesíteni. Mármint számomra. De mindenféle szempontból olyan élethelyzetben voltam, hogy muszáj volt valamit csinálni, mert kicsit úgy éreztem, a saját tengelyem körül forgok csak folyamatosan, miközben semerre sem lépek előre. Egy helyben toporogtam. Ha pátoszos akarnék lenni, azt mondanám, úgy toppant az életembe a futás, mint mikor a háborgó tengerben a fuldoklóra mentőövet dobnak az utolsó pillanatban. Fogtam a túracipőmet, a túranadrágomat, meg a vastag téli dzsekimet, fejembe húztam egy jó vastag polár bilisapkát, magyarán atombiztosan felkészültem a dermesztő hideg ellen (fene sem gondolta, hogy egy év múlva ugyanabban az időben majd egy szál lipityánkába fogok futkosni :)), szóval fogtam az egész téli kirándulós hacukámat, mert futós az nem volt – minek is lett volna –  és elindultam. Fogalmam sem volt, hová indulok. Nem is sejtettem. Nem tudtam, hogy abban a pillanatban, amikor aznap kilépek a hóesésbe, mint egy asztronauta, hogy az első előírt edzést (1 perc futás, 2 perc séta, 1 perc futás, 2 perc séta) teljesítsem, valami új kezdődik el. Hogy olyan útra indulok, ami jóval több annál, minthogy 2-3 kilométert megteszek odakint. Hogy idebent ennél jóval nagyobb utat teszek meg. Hogy bizonyos szempontból már nem lesz olyan az életem, mint azelőtt.


Ez persze nem egyik napról a másikra történik, de azt már első nap éreztem, hogy van ebben valami varázs … nagyon jól ismertem az útvonalat, amit kiszemeltem, mert fotózni sokat jártam oda addig is… de ez más volt… Most a szememmel fotóztam, miközben próbáltam beolvadni, eggyé válni, azzal, amit Természetnek hívunk  … Az első amit megéreztem, valamiféle szabadságérzet volt… amikor sehol senki közel-távol, mármint kétlábú, de őz például annál több… és madarak, és kisállatok… és amikor kipirult arccal (ez így olyan szépen hangzik, így szokták írni a regényekben, a valóságban ez egy paradicsompiros-lilahagyma színátmenetet jelent :)), tehát amikor kipirult arccal, kisdisznóhoz hasonló csatakos gatyában, bakancsban, széles vigyorral az arcomon visszacsattogtam a faluba, eleinte nem kis megrökönyödést váltottam ki. Valószínűleg fogalmuk nem volt róla, mit csinálhattam a határban ilyen öltözékben, mert futóra nem emlékeztettem, fényképezőgép meg nem volt nálam. Óriási kérdőjellé váltam a falubeliek szemében. Különösen, ha nem átallottam ezt vasárnap reggel leművelni, amikor az emberek nagy hányada ünneplős ruhában, komótos léptekkel sétált a templomba. Ahány arc, annyiféle reakció. Miközben az emberből majd kibugyog a nagy büdös igazság, hát hová mennek maguk Istent keresni?! Amarra, a másik irányba, a határ felé, hamarabb rálelni… higgyék el… (persze ez csak az én igazságom, az igazságról meg tudvalevő, hogy mindenkinek megvan a sajátja, ugyebár), de ezt persze nem volt bátorságom kimondani, csak bezsebeltem az el/lenéző pillantásokat, és hazatértem a rengeteg új élménnyel… visszaálltam a tűzhely mellé, kavartam rántást, sütöttem kedvenc kalácsot, közben meg éreztem, hogy valami fura van, valami nem ugyanaz, mint tegnap volt…  és alig vártam, hogy jöjjön a következő alkalom...


Azóta próbálom megfejteni, mi történik az alatt az idő alatt az emberrel, amíg odakint van. Amíg fut. Mi történik, amikor leveszem az otthoni jáccóst’ és felveszem a kintit, kisétálok a határba, nekiiramodok (esetemben itt csöppet sem a szélvészre kell asszociálni :)), de ott hirtelen megszűnik a ’kinti világ’… mintha egy különös játszótérre kapnék bejárási engedélyt… és az a rengeteg gondolat… abban a pillanatban, ahogy ellódulok, fejben bekapcsol valami rejtett üzemmód és üzeneteket küldözget… néha olyan érzés, mintha egy könyvet olvasnék, miközben futok, csak az a vicc, hogy én írtam, vagyis írom abban a pillanatban :)) … (apropó, jut eszembe, egy félig megírt regény is lapul a fiókomban évek óta, talán egyszer befejezem, olyan kár érte, igen szép történet lehetne, ha egyszer vége lenne, talán még el is érzékenyítené a kedves olvasót, de eddig még képtelen voltam eldönteni, mit tegyek a két kis hősömmel, akiről a regény szól, hogy érjen véget a történetük, ezért aztán gondosan el vannak spejzolva, hogy alkalomadtán egy jobb pillanatomban előkapjam és befejezzem... bár néha erősen aggódom, hogy ott fognak megöregedni az íróasztal mélyén... :-/ ... node térjünk vissza a bloghoz... ) igen-igen, több mint nonszensz… de a legérdekesebb ezután jön, vagyis, amikor vége… látom a főutat, megérkeztem, visszaértem… megállok, rejtett üzemmód kikapcs… ott a szomszéd, integet, én vissza… sétálok haza és gondolkodom, hol van az a sok ’okosság’, ami az előbb a fejemben volt és meg akartam osztani másokkal… nem emlékszek… lassan hozzászoktam, hogy a futás számomra nem igazán edzésértékkel, inkább meditálással ér fel… az ezt követő hónapokban többet meg tudtam saját magamról, mint az azt megelőző negyven évben… napról napra sétálgattam saját magamban oda-vissza, mint egy sétálóutcán, nézegettem a kirakatokat, és fedeztem fel érzéseket és félelmeket és erőt. Sokkal több erőt, mint amit képzeltem, hogy lehet bennem. Rájöttem, mérhetetlen békét ad. Így különféle edzéstípusokat próbáltam ki, melyeket nem minden esetben vezettem be az edzésnaplómba,  mint pl. a sírvafutás, a szomorúfutás, vagy az ellentettje, az őrült szaladozás vagy énekelvefutás… egy valamiben az összes edzéstípus megegyezett/ik… amikor vége, ugyanaz a jó érzés mindegyik végén…


Körülbelül fél éve műveltem már ezt a dolgot, amikor az életem szinte varázspálcasuhintásra pozitív fordulatokat kezdett venni… anélkül, hogy különösebben erőlködtem volna… mert amíg erőlködtem, nem történt semmi… azt hiszem, felszabadított a futás… könnyebben engedtem el dolgokat, amikhez addig görcsösen ragaszkodtam, cserébe megdobált az élet ajándékokkal, amiket ugyan nem kértem, de nagyon jól jöttek… a hajnali futások megalapozták a napok hangulatát, a munkahelyemre már széles mosollyal érkeztem, mert addigra már megvolt a találkám az őzekkel, addigra már túl voltam egy ködös misztikus kalandon, amiket a hajnal rejt, és éreztem, ahogy függővé válok… közben nőtt a táv, amit meg tudtam tenni, picit nőtt a tempó is, de ezek igazából nem foglalkoztatnak annyira, mint az igazi sportolókat… az út, amit magamban végigjártam, és járok a mai napig, jóval több egy maratonnál, jóval több egy ultrafutásnál… mára a falubeliek is ’megszoktak’, mosollyal köszöntenek, igaz, mostanában már emlékeztetek egy futóra, és már magam is mosolygok, amikor látom magam előtt a szkafanderbe öltözött nőt, aki botladozik a határban, a hóban és boldog, mert a két percet végigfutotta… :)


A futás misztérium, utakat nyit meg előttünk és nemcsak kint az aszfalton vagy az erdőben, hanem önmagunkban, legbelsőbb énünkben… Hát ilyesmi dolgok jutottak eszembe hirtelenjében, amikor a novellaíró pályázat címét megláttam, mert ha hétköznapi misztériumról beszélünk, a futás az első, ami eszembe ötlik. Ez íratta velem sebtiben ezt a blogot, ami ugyan nem lett nagyon rövid, viszont van egy rossz hírem: ennél jóval többet is tudtam volna erről írni, meg van egy jó is: hogy nem teszem... :) Elismerésem annak, aki végigküzdötte magát rajta. :)


Szép, felfedezős Utakat! :)

 

 

 

 

2017-11 hó (1 bejegyzés)
2017-10 hó (2 bejegyzés)
2017-09 hó (1 bejegyzés)
2017-07 hó (2 bejegyzés)
2017-06 hó (2 bejegyzés)
2017-05 hó (2 bejegyzés)
2017-04 hó (3 bejegyzés)
2017-03 hó (3 bejegyzés)
2017-02 hó (1 bejegyzés)
2017-01 hó (4 bejegyzés)
2016-10 hó (1 bejegyzés)
2016-06 hó (2 bejegyzés)
2016-04 hó (1 bejegyzés)
2016-03 hó (3 bejegyzés)
2016-01 hó (1 bejegyzés)
2015-12 hó (1 bejegyzés)
2015-11 hó (1 bejegyzés)
2015-10 hó (2 bejegyzés)
2015-08 hó (2 bejegyzés)
2015-06 hó (2 bejegyzés)
2015-05 hó (2 bejegyzés)
2015-04 hó (2 bejegyzés)
2015-01 hó (2 bejegyzés)
2014-08 hó (2 bejegyzés)
2014-01 hó (1 bejegyzés)
2013-12 hó (2 bejegyzés)
2013-11 hó (1 bejegyzés)
2013-10 hó (2 bejegyzés)
2013-05 hó (2 bejegyzés)
2013-04 hó (1 bejegyzés)
2013-03 hó (1 bejegyzés)