Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 34 926 419 km-t sportoltatok
Irkafirkák

Emlékmorzsák

holovacz | 2014-08-20 19:24:13 | 17 hozzászólás

(Rendhagyó blogbejegyzés, nincs köze sporthoz, ha csak az nem, hogy több biciklitúrát tettem már ide... Czeglédi Feri és Szonja kérésére egy irományom régebbről, ha jól emlékszem, három éve írtam le...)

 

Csak így hívtuk. Szakácsi mama. Mi jut eszembe róla először? Hogy pici volt. Nagyon pici. És vékony. És hogy nem hordott nyáron bugyit. Minek az? Meleg van. Falun már csak így ment. A nagy szoknya ápolt és eltakart. Az unokák közül azt hiszem, én töltöttem nála a legtöbb időt. A hugom is sokat nyaralt ott, de én talán valamivel többet. Már csak koromnál fogva is előnyben voltam. Emlékszem rá, hogyan búcsúztatott minket, akkor is, amikor már felnőttként  csak pár órára ugrottunk be hozzá. Kijött a kiskapun, megállt az aszfalt nélküli út közepén és onnan integetett. Egészen addig integetett, amíg el nem tűnt az autó. Minden ilyen búcsúkor összeszorult a szívem… Tudtam, hogy még egy picit ott áll, hiába nem lát már minket, csak utána megy be. A portára, ahol szinte az egész életét leélte. És a nagy részét egyedül.


Pedig sokszor nehezteltem rá, amikor gyerek voltam. Nála a nyaralás nemcsak játszadozást jelentett. Bevont keményen a munkába. Vagyis nem annyira keményen. Csak akkor tűnt úgy. Ma már tudom,  igencsak hasznomra vált és nem is követelt sokat. Elvárta, hogy segítsünk a kertben, tartsuk rendben a portát, megtanított sütni-főzni. Tízévesen vígan sütöttem már a palacsintákat, a fánkot, gyúrtam levestésztát, mert hát egy jánynak ezeket muszáj tudnia, hogy boldogul amúgy az életben?? – mondta mindig. Megmosolyogtató ma visszagondolni erre. Mégis örülök, hogy kézbevett, amíg nála voltam. És minden nyáron nála voltam. Ültünk a 'tőciken' mezítláb, sütkéreztünk a napfényben és beszélgettünk. Mesélt a régi időkről. Amikor még cselédlányként szolgált az 'úréknál'. És mindezt olyan természetesen. Lehettem vagy nyolc-kilenc éves. Imádtam, ha mesélt. A nagyapa már nem élt akkor, hat év körül voltam, amikor meghalt. A mama onnantól egyedül maradt. Direkt nem használom azt a szót, hogy magányosan. Mert nem hiszem, hogy magányos volt. Bizonyos szempontból igen, de egyébként nem. Eszébe sem jutott, hogy másként is lehetne. Nagyapa halála után ment tovább az élet. Átvette a munkákat szó nélkül, amiket addig nem ő csinált. Tapasztott, meszelt, hengerezett, fát metszett, és mindent, ami adódik egy falusi háznál.


Soha nem hallottam panaszkodni, csak egészen későn, a halála előtti években... amikor már gonosz, alamuszi módon settenkedtek elő a betegségei és nem bírt emiatt fára mászni, az nagyon megviselte..., hogy amit addig meg tudott csinálni, azt  akarata ellenére nem bírta. Pedig nem volt ebben különös, hisz már hetvenen bőven túl  volt, de neki igen. Gyűlölt egy helyben ülni, ha tehette, járta a környéket. Az erdőt. A mezőt. A szőlőt. A falut. Gyerekként sokszor magával vitt. Gombázáskor hirtelen eltűnt a sűrűben, amit én csak a Hófehérke meséből ismertem. Nem mertem utána menni. Mindig az úton maradtam, és megvártam, amíg felbukkan.


Néha megbántódtam, mert azt mondta, tehetetlen vagyok. Vagy gyáva. Ez a két negatív jelzője volt. Ilyet akkor mondott, ha például az esti csirkeösszefogdosásnál nem mertem megfogni a csirkét, márpedig nem mertem, mert a mai napig viszolygok szárnyas jószághoz érni. Nem szeretem a tapintását. De ő azt mondta, félek tőle és gyáva vagyok. Olyankor borzasztóan haragudtam rá. De persze sosem tartott sokáig. Reggel rendszerint arra a jellegzetes surrogó hangra ébredtem, amivel a sparheltet súrolta. Tudtam, hogy azután következik a tejeskávé, így általában addig ki sem keltem a dunna alól... A tejeskávé beleaprított kenyérrel... kedvenc reggelim volt, vagyis a früstök, mert ő így hívta.


Borzasztó gyors menése volt. Nagyon kellett igyekeznem, ha mellette akartam maradni, mondjuk, amikor  épp mentünk a templomba. Mert minden este mentünk. Én ugyan nem értettem az egészből semmit (ma pedig már a lábam se teszem be, megvan a saját 'templomom' :)), de rettentően élveztem az öregek társaságát. És hát nem nagyon volt jobb esti program. Így aztán fennhangon mondtam az imákat, amiket megtanultam. Lefekvéskor vagy mesélt valamiről, vagy énekelt, de utána mindig el kellett mondani a Miatyánkot. Amíg ott voltam, ez természetes volt számomra. Nem tudom semmihez sem hasonlítani azokat az estéket, amiket kettesben töltöttem vele abban a falu végi pici házban. Tévé nélkül, telefon nélkül. Volt tévéje, csak nem nagyon kapcsoltuk be. Nem hiányzott.


Sokszor kérdezgettem, soha nem vágyott sehová? Messzebbi tájakra, a nagyvilágba. Vagy legalább az ország másik végébe.  De ő olyan békésen nézett rám... azt mondta, hová mehetne, ami szebb vagy jobb mint ez itt... az erdő... a dombok... úgy gondolta, úgysem találna ennél szebbet... ha azt kérdeztem, nem rossz-e egyedül, nem unatkozik-e, mindig azt mondta, hogy unatkozhatna? ... mindig talált tennivalót, és sokszor rácsodálkoztam, milyen átszellemülten képes nézni nap mint nap ugyanazt... ugyanazokat a fákat, ugyanazokat a virágokat... úgy mondta: 'Annyira bírom a természetet, nincs semmi, amiért itthagynám ezt...' ... akkor nem értettem, mi lehet jó abban, egyedül üldögélni a kertben... de ma, ha kicsit magamra maradok és kiülök a kertbe, órákig képes vagyok a felhőket bámulni, ahogy vándorolnak egyik helyről a másikra... és már értem...


Rettegett a kórháztól. Azt mondta, ott csak betegebbek lesznek az emberek, meghalni mennek oda. Reméltem, neki nem kellesz ezt átélnie, de tévedtem. Kórházban halt meg. Jó ideig kómaszerű állapotban feküdt, mielőtt elment. Néztem, ahogy törékeny teste szinte eltűnik a nagy vaságyon, és a könnyeimmel küzdöttem minden egyes alkalommal. Biztos, hogy nem akarta volna ezt. De ki tud már olyankor ellenkezni.


Megrázó volt a temetése. Az volt arrafelé a szokás, hogy a még élő öregek énekeltek, de amikor ő meghalt, már csak öten voltak. Öt öreg nénike. Azóta már ők sincsenek. Nem tudom, az utoljára maradottnak ki énekelt.


Tavaly elbicikliztem, hogy megnézzem, mi lett a helyből, ami olyan kedves volt számára, mert pár éve nem jártam már arra... Nem volt jó élmény. A falu lepusztult, minden, ami régen olyan nagynak tűnt, összezsugorodott... Mintha még az erdő is összement volna... Bementem a temetőre. Letettem a virágot, amit vittem. Azt mondta, ugyan ki fog majd az ő sírjához eljárni. Elmosolyodtam.