Már 33 283 648 km-t sportoltatok
Irkafirkák

Mert kérdeztétek...

holovacz | 2013-10-30 11:52:43 | 18 hozzászólás

Leülök a géphez. Próbálok válaszolni. Kérdésekre. Hogy vagyok, mint vagyok, hogy alakulok, hogy nem alakulok. Keresem a betűket. Keresem a szavakat. A gondolatokat. De a betűk úgy tűnik valami jófajta anyagot szereztek, mert össze-vissza ugrálnak... nyelvüket nyújtogatják, én meg szánalmasan nyúlkálok utánuk, de minduntalan kisiklanak a kezeim közül. Hát így nehéz lesz. Nehéz lesz értelmesnek tűnő választ fogalmaznom. Azért megpróbálom. Mert kérdeztétek. És mert jólesik, hogy kérdeztétek. És mert úgy lenne illő, ha válaszolnék, még ha ebben a pillanatban fogalmam sincs, hogy mit. :)

Én próbálok. Próbálok úgy, mint az igaziak. Mint a komoly sportemberek. Próbálom méltósággal viselni, hogy sérült vagyok. Mindenkivel megesik. Helyesbítek: sokmindenkivel megesik állítólag. Ilyen ez a sport. Én nem tudom, milyen a sport, mert sosem érdekelt. Mert béna voltam mindenhez gyerekkoromban, ami a fenti címszó alatt futott. Mert én futottam leglassabban, azt is csak addig, amíg nem váltottam sétára, én ugrottam, dobtam a legrövidebbet, de az sem felelt meg az előírásnak, sosem voltam jó labdajátékban, lyukas volt a markom, a kötélnek, dobbantónak és a bordásfalnak pedig egyszerűen vérbosszút esküdtem, ha felnövök... szóval a jóistenke engem nem erre a 'pályára' teremtett... (azt mondjuk azóta sem volt hajlandó elárulni, hogy akkor viszont konkrétan mire, de mindegy, maradjon az ő titka :P) ... a dolog pikantériája, hogy nagyanyámnál viszont a falubeli gyerekekkel pillanat alatt felmásztam a fa tetejére, a több méter magas csűr tetejéről lazán levetettem magam a szalmába, és simán felfutottam a meredek dombon az erdőig, akár többször egymás után... majd egyszer ezt is megfejti valaki... :)  igaz, az nem jegyre ment és nem fújkáltak sípot , és nem kellett azt a totálbéna, utálatos tornaruhát sem magamra ráncigálni...

Most azt gondoljátok, elég a mellédumából, mondjad má' a lényeget... igenisperszehogybocsánat. Szóval várok. Nemtom' mire. :) Előző pár mondatot avvégre meséltem, hogy picit érthetőbb legyek... hisz betoppant az életembe valami, ami az én szöges ellentétem/ellenségem volt mindig is... a Futás. A főgonosz. A fekete köpenyes sötét Sith nagyúr. Nem fakasztanálak Benneteket könnyekre, hogy elmeséljem ismételten találkozásomat vele, ennél könyörületesebb vagyok. :) ... Picit kardkikard volt a viszonyom vele, amikor elkezdtem. És hogy legalább mondhatom majd a végén: Legalább megpróbáltam. Nagyon olcsó vígjátékokban fordul elő, hogy beleszeretünk az ellenségünkbe. Hát én beleszerettem. És ha én beleszeretek valamibe, elmerülök benne. Teljesen. Nem megy másképp. Én ezt nem tudom másképp. Nem ismerem a mértéket. Szerencsére már az elején beütött a krach, mivel lenulláztam a vérképemet, és a doki aszonta, ki kéne cserélni a véremet.... köszöntem, de nem kértem... én vérem. Így aztán próbáljuk feltuningolni... Több-kevesebb sikerrel... így tavasszal nekifuthattam az egésznek újra. Kézen fogtam a sötét urat és nagyon óvatosan újrakezdtem. Nem siettem, ráértem. Jól ment. Sokkal jobban ment a vártnál. Megcsináltam az ötkilis tervet, a tízkilis tervet, és picit emelgettem... mellette tornáztam, bicajoztam ... most is kérdés számomra, mi az, hogy hirtelen távnövelés... lassan egy éve futok... semmi orbitális butaságot nem érzek, hogy elkövettem... (kivéve az utolsó futónapomon) ... ha mégis, akkor elszámolnivalóm van a testemmel... miért nem szól, ha baja van? miért nem jelez? miért nem fáj picit itt, picit ott? hogy figyelmeztessen... hogy lassítsak... hogy vegyek vissza... miért küld egyből padlóra hirtelen? Szóval van gondolatom bőven, meg kérdésem is... minden futásomat élveztem... talán volt egy-kettő, ami nem volt valami hűde, de főleg a hosszabb futásokat (10-15 kili, nem több) az utolsó pillanatig lazán futottam és olyan lett volna abbahagyni pár kilivel hamarabb, 'az óvatosság kedvéért', mint szexet befejezni önként és dalolva orgazmus előtt... nincs jobb hasonlatom, pardon... (szemlesüt) :P

... sosem leszek sportember... én tudom... utálok időt mérni, pulzust mérni, távot mérni, magamat mérni ... ha sütit sütök, sem mérek... szeretek ösztönből... érzésből... nem tudok betonpályán körbe-körbe-karikába... nem tudok városban, forgalomban... nem tudok sok ember közt... mást jelent nekem... kiszakadást... szabadságot... jó levegőt... (giccsre érzékenyek csukják be a szemüket) ... madarakat az égen, őzeket a határban, szelet, esőt, havat, szabad gondolatokat, érezni, hogy van lábam, van karom, van fejem, a fejemben gondolatok, erőm, hitem, hogy 'gazdag' vagyok... ezt jelenti... nem versenyeket, nem dicsőséget... másokat könnyezve nézek, ha nyernek, ha dobogón állnak, vagy csak ha lefutották., vagy egyáltalán megpróbálták .. minden tiszteletem. ... én nem vágyom...  én csak szeretek... így 'eccerűen' ... szabálytalanul... izzadságelvezető póló nélkül is boldogan futok, meg szakadt nadrágban is ... ha izzadok és csurog, csurogjon ... nem érdekel...

... de most ez nincs... kicsit olyan, mint amikor megízlel az ember valamit, mikor elhúzzák a mézesmadzagot, megmutatják, milyen jó is ez, és mire teljesen elmerülnél benne, leomlik, mint egy ködből épített vár... talán sosem volt a tiéd... talán csak azt hitted, hogy ... de már túl sokat ízleltél belőle... már rászoktál... mint egy drogra... hiányzik... de hát felnőtt vagyok vagy mi vagyok... próbálok nélküle... biciklizek... érdekes módon aközben semmi nem fáj, menne háromszor annyi is, valószínűleg, nem kényszeríti erőlködésre azt a pontot, ahol a bibi van... de ez mégsem futás... lassan elröppen egy hónap... kérdezem néha magamtól, hol van az az ember, aki úgy bírja a fájdalmakat, mint kevesen, hisz mindig ez volt az egyik legjellemzőbb tulajdonságom... valamiért nagyon magas az ingerküszöböm... gyerekkorom óta... fájdalmakkal kapcsolatban... akkor most mit hisztizek? Mit válaszoljak a kérdésekre, hogy hogy vagyok, mint alakulok, mit meséljek Nekik? Kétlem, hogy nyafogásra lennének kíváncsiak... és illendő négy x felett nyafogni? Szóval nincs nyafogás.

... kentem eddig krémekkel, de tegnap lezártam. Nem megyek egyelőre vissza dokihoz, mert nem látom értelmét. Beszédem van a sérülésemmel, ha valóban sérülés, és valamiért úgy érzem, ha valaki meg tudja gyógyítani, az én vagyok. Megpróbálok megbarátkozni vele. Úgy talán tudok rá hatni. Nem hiszek a csodadoktorokban, és azokban, akik érintéssel gyógyítanak. Nem sürgetem. Nem nyafogok többet. Szeretni akarom a sérülésemet. Úgy gondolom, tanít valamire. Már ez alatt az egy hónap alatt is tanított.

Múltkor is megköszöntem a biztatásokat, és most sem tudok mást tenni... amikor beírok egy négykilis bringázást és olyan elismerően szóltok róla, mintha a Mont Blanc-t másznám épp meg, az valahogy mindig mosolyra húzza a szám... :) ... zavarbajövős vagyok, és ez tényleg zavarba ejt...  de köszönöm.

A leghisztisebb kezdő futó naplójából

holovacz | 2013-10-22 09:49:00 | 17 hozzászólás

Szeptember 29.
Nem vagyok túl kirobbanó formában. Azér' menni kéne. Megyek. Nnna, csak jól tettem. Kék az ég és zöld a fű... Hol vagytok őőőőzik? sálálálá...
Mi volt ez a nyilallás a lágyékomnál? Francba, de kellemetlen ... Oké, elmúlt... akkor tovább... Fasza csaj vagyok, nem sok ez a kilenc kili már nekem, amit elterveztem. Höhö. Megint. A nyilallás. Ne már. Most össze-vissza kúszik-mászik. Mintha fájna a combom. Nem, a combtövem. Nem, a fenekem. Akkor séta. Á, nem. Már csak két kili van. És tessék, már el is múlt. Semmi kül. Hmmm. A tapasztalt futók most felhúznák a szemöldöküket... Buta kezdő. Álljmá' meg osz' sétáljál... De én nem. Nem érzek semmit, talán csak rosszul léptem, megvan, megcsináltam a mait, ügyi vagyok, na jó, adjatok már egy létrát, hadd hozzam le az arcomat az égből... :P Mehetünk haza. Séta. Most mitől rogyik a lábam össze? Most tényleg sántítok, vagy mi van? Csak eccer érjek haza. Otthon, édes otthon. Lerogyok. Elkúszok az ágyig. Emelem a bal lábam... mondom, emelem a bal lábam... mér' nem jön?? Megfogom a kezemmel, ráteszem az ágyra... Velem ne szórakozzál... Jó, akkor gondolkodjunk. ... Lehet, lesérültem. Lesérültem?? Vajon az milyen? Kár, hogy sose sportoltam... Akkor most tuti felismerném, hogy mi van... oké... mondjuk, hogy lesérültem... bár úgy képzeltem, hogy olyankor az ember száguld vagy megbotlik vagy csinál valamit... én meg 'csak' futottam... jó, maradjunk a realitásnál: kocogtam. Mi történhetett? És akkor jönnek a sötét gondolatok, mint az Azkabant őrző dementorok, hűs fuvallatukat is érzem, talán valami szörnyen komoly! Talán haldoklom! Talán egy vérrög figyel valahol, terpeszkedik, röhög a markába én meg odavagyok, hogy igazi sportoló lettem, mert sportsérülésem van... majd kihúzom magam a büszkeségtől... Oké, holnapra mindez már a múlté, aludjunk. Jó éjt.

Október 4.
Letelt. Már a pár nap, amit adtam magamnak. Vagyis a lábamnak. A javulásra. Irány a doki. Kop-kop. Széles mosoly. Ritkán találkozunk, hál' istennek. Meséljek. Doktor úr, én bármikor, de most inkább nézzen a lábamra. Nem oda, ide, a combom tövébe. Nem is oda, inkább emide. Nem, amoda... Na de hol fáj pontosan? Hát, ha én azt tudnám... hol itt, hol ott... Itt a piros hol a piros... Ja, ez nem a Zsarnai piac... Több komolyságot... szóval futottam... itt kicsit kihúzom magam, ránézek, látok-e a szemébe némi elismerést... és igen... bingó! :) Szóval futottam és szúrt és fájt, és nem javul, csináljon már valamit, kérem, könyörgöm. Hmmm.... hmmm... tornáztassuk meg. Jó. Lefekszem. Erre nyomja a lábát, arra nyomja a lábát... feszítse a kezemnek... érez valamit? És most? Igen, nagyon kell pisilni... Oké, most másról van szó... Nem, természetesen semmit nem érzek... Jó, most csinálok hülyét magamból... Idejövök, falfehéren, rémes panaszaim vannak, majd amikor megvizsgálnak nem fáj semmim. Jellemző. Hirtelen berémlik általános iskola, második osztály. Csilluka nem érti a kettes számrendszert, akárhogy figyelek nem értem. Tanító néni családot látogat, hogy elmagyarázza a kettes számrendszert barátságos, otthoni környezetben, megigyon közben egy kávét, tereferéljen a szülőkkel... és csodák csodája Csilluka fél perc magyarázat után kívülről fújja a kettes számrendszert... Tanító néni homlokát ráncolja, nem szép az ilyen színjáték kislányom, ezért felesleges volt kijönnöm, hisz te ezt érted... pedig most itt mindenki előtt jelentem ki, hogy tényleg nem értettem... akkor hirtelen megvilágosultam, de sose mostam már le magamról, hogy addig számomra teljesen héber volt a kettes számrendszer. Kérem, Jutka néni, higgyen nekem. Na de vissza a dokihoz, még mindig fekszek, tornáztatjuk a lábamat: Fájjál má' szakadjál meg... ne égessél le... Na, egy csöpp fájdalom... ez is valami... Újabb hümmgetés doktor úr részéről, majd izomlazító, fájdalomcsillapító ajánlata, pihentetés, természetesen szeretettel vár, ha nem javul. Oké, itt sem vagyok. Viszlát! Ja, bocsi, de inkább nem.

Október 8.
Na szóval. Pihentettem, kenegettem, picit tornáztattam, határozottan jobb. De valami van ott a comb felső részében. Volt időm gondolkodni mi lehet, majd rájöttem: egy alien. Valamivel lenyelhettem. Talán a házi tejben volt, amit előzőleg kaptam a piacról. Abban előfordulhat egy-két alien, nem? Ha mondjuk a tehén nem volt elég figyelmes legelés közben, és ott ugrált a fűben egy alien, ő meg hopp, lenyelte... Na jó, ez még nekem is fárasztó volt...Szóval óriási elhatározás, hiányzik a levegő, hiányzik a ... hiányzik a... hiányzik a minden... mennem kell... Türelmetlenül húzgálom magamra a futóruhának kinevezett szedett-vedett tákolmányt... Jó az nekem. És a kis piros futócipőm. Mer' az igazi ám. Rendes, komoly futócipő. Mert megérdemlem. Fülig érő vigyorral ballagok a kedves futóhelyemhez. Igen, eljöttez a nap is... jó úton vagyok, meggyógyulok... Nem kapkodunk, nem sietünk, qrvára ráérünk... kocogunk... Istenem, de jólesik... letelt... letelt?!? Már? Viaskodás agyban, elég volt... nem volt elég... de elég volt, ha mondom. Oké, haza. De azér' jóvót'. Vidámság. :)

Október 9.
Nem kellene két egymást követő nap. Na de egy körből nem lehet baj. Az csak 2,7 kili... Jó, meggyőztél... mondja az agy a szívnek.  Innentől macskaköröm, miszerint ld. 'Október 8.'

Október 12.
Sztem jól csinálom. Pihentettem két napot. Hogy ne fussak minden nap. De ma akkor már hadd menjek. Megyek. Valami fura. Valami nem jó. Nem olyan, mint három napja. Jaj, ne. Megint fáj. Vonszolom magam az utolsó kilin a 2.7-ből... rámjön a sírás... Kész, elegem van... nem jól csinálom az egészet, valamit elrontottam, türelmetlen vagyok, utálom magam. Nem akarok sérült lenni!

Október 15.
Kórház. Földszint. Ultrahangra várok. Ide küldött tegnap a szakorvos. Hogy többet lássunk. Jó, lássunk. Nem tudom, akarom-e látni. Mit fogunk látni? Pánik. Sokan vannak, nagyon sokan. Nincs levegő. Az a bácsi él azon a hordágyon, vagy már meghalt? Olyan fehér. Rosszul vagyok. Nem bírom a kórházakat. Sosem bírtam. Rossz emlékek. Mindenki olyan nyugodtan ül. Vegyünk példát. Itt mindenki beletörődött a sorsába? Jó, gondolkodjunk higgadtan. Mi történhet? Kicsit belenéznek a combomba. Elgurigázik előttem tolókocsin egy lábnélküli néni. Ráragad a szemem. Úristen. Lehet, le kell vágni. Lehet, valami végérvényesen el van záródva. És le kell vágni. Végképp rosszul vagyok. Sms a legjobb barátomnak. Fogja meg a kezem mert lehet levágják a lábam. Nem, nem vagyok normális. Parázok. Elbicegek a wc-re. Sötét van bent. Felkapcsolom a lámpát. Még mindig sötét van. Éljenek a stadionok. És a lámpanélküli kórházi wc-k. Visszabicegek a helyemre. Csupán pár órája várok, azóta már el is temettem magam, egy nagyon szép virág is van a síromon, vajon ki tehette oda? Kezdjük csak számbavenni az ismerősöket... Hopp... a nevemet hallottam? Én jövök? Látni vajon, hogy remegek? De azért mosolygok... Hú, de vagány vagyok, szinte azt se látni, hogy bicegve megyek be... Jó napot kívánok! Meséljek. Mesélek. Már megszoktam. Futottam, megfájdult, nyilallt, nem ott, itt, nem itt, ott... mindenhol... hmmm ... hmmm... tök jó, ahogy tologatja rajtam azt az izét... diktál... nem értem mit mond... 'eltérés nem látható' ... na, ezt végre értem... hogyhogy nem látható? Hát valami csak van ott, ha fáj... és az alien? Nézzen már szét jobban doktor úr, hát ott kell bujkálnia valahol, ne adja fel ilyen könnyen... De ő csak néz rám, picit tanácstalannak látom, nincs szakadás, haematoma, nem lát semmi drasztikusat, talán húzódás, talán gyulladás... köszönöm szépen doktor úr, eddig már eljutottam én is... viszont a jó hír, hogy egyelőre maradok dupla lábas...
Vissza az emeletre a leletemmel ... adjunk egy kis lépcsőt neki, ha már semmi komoly ugye, állítólag... felmegyek, ha négykézláb is... Jó napot kívánok, hoztam a leletem... Hmmm... hmmm... (komolyan, lehet, nyitok egy praxist, ennyit már meg is tanultam, hogy hmmm... hmmm... :)) ... tehát az ítélet: Flector extra, jegelés, végtagpihentetés, várakozás... ha 1-2 hét múlva se jó, újra megjelenés... Távozhat. Igenis.

Október 21.
Csendes, eseménytelen napokon túl... kaptam jó tanácsokat, mit próbáljak, mit ne tegyek, mit tegyek, hálás vagyok. Kicsit belefáradtam az ellenkezésbe. Beletörődtem. Sérült vagyok. A gyógyulás lassú lehet. Két nap kimentem faleveleket fényképezni az udvarra... de jólesett... szegény ember vízzel főz... De mintha javulna. Tényleg. Már szinte rá tudok nehezedni a balra. Biztos hogy jó úton vagyok. Minden oké lesz. Hol van a Dóri? Ja, elköszönt, megy a buszhoz. Akkor miért van itt a bérlete az asztalon?! Héééé, várjál!! Felugrok, ja én nem is tudok felugrani... na mindegy, be a papucsba, felkapom a bérletet, kivágom az ajtót, de rohadt hosszú ez az utca... szaladok... szaladok?!? nem kéne... de ha muszáj, hát jön a busz egy perc múlva... megvan, utolértem, itt van... legközelebb a fejed hagyd el, anyád így is béna, na mindegy, kamasz, hol ér rá a bérletére figyelni, annyi dolga van, szemhéjspirál, telefon, dugó a fülbe, hát miért jutna eszébe egy olyan jelentéktelen dolog, mint a bérlete ,vagy az igazolványai... naiv anyuka... na akkor séta haza... helyesbítsünk: sántikálás haza... helyesbítsünk: négykézláb haza.
Felmászok az ágyra. Késsel nyiszálják a combomat minden irányból... mikor megtalálom a megfelelő pozíciót, ahogy nem érzek semmit, akkorát sóhajtok, a falu végéig hallani. Kész. Elcsesztem. Kezdhetem előlről. Most, amikor gyógyult volna, javult volna, szinte már menni tudtam vele egész komfortosan, adtam neki. Ez van. Már nem is érdekel. Még jó, hogy múltkor Vonnegut egész életművét kivettem a könyvtárból. Lesz rá időm.

Október 22.
Felébredek... ja, nem... szinte nem is aludtam... el vagyok gémberedve... egy pózban aludtam végig... fásult vagyok... fáj a lábam... ránézek a postaládámra... levelek.... eo-ról... kinyitom az üzeneteimet... rámzúdul a kedvesség, a jótanácsok, a biztatások, de most meg miért ríjok? Nem is ismernek, de eszükbe jutok, hogy vagyok, mint vagyok .... elszégyellem magam... tökgáz vagyok... mások éveket kihagynak... én meg jajgatok, mert nem gyógyultam meg három hét alatt... de ígérem, megtanulom a helyzetet kezelni felnőtthöz méltón. És a sérülésemet is.

Köszönöm szépen a rengeteg idegondolást! <3

 

2017-11 hó (1 bejegyzés)
2017-10 hó (2 bejegyzés)
2017-09 hó (1 bejegyzés)
2017-07 hó (2 bejegyzés)
2017-06 hó (2 bejegyzés)
2017-05 hó (2 bejegyzés)
2017-04 hó (3 bejegyzés)
2017-03 hó (3 bejegyzés)
2017-02 hó (1 bejegyzés)
2017-01 hó (4 bejegyzés)
2016-10 hó (1 bejegyzés)
2016-06 hó (2 bejegyzés)
2016-04 hó (1 bejegyzés)
2016-03 hó (3 bejegyzés)
2016-01 hó (1 bejegyzés)
2015-12 hó (1 bejegyzés)
2015-11 hó (1 bejegyzés)
2015-10 hó (2 bejegyzés)
2015-08 hó (2 bejegyzés)
2015-06 hó (2 bejegyzés)
2015-05 hó (2 bejegyzés)
2015-04 hó (2 bejegyzés)
2015-01 hó (2 bejegyzés)
2014-08 hó (2 bejegyzés)
2014-01 hó (1 bejegyzés)
2013-12 hó (2 bejegyzés)
2013-11 hó (1 bejegyzés)
2013-10 hó (2 bejegyzés)
2013-05 hó (2 bejegyzés)
2013-04 hó (1 bejegyzés)
2013-03 hó (1 bejegyzés)