Már 33 283 633 km-t sportoltatok
Irkafirkák

Filmajánló - Touching the void (Zuhanás a csendbe)

holovacz | 2013-05-24 14:58:26 | 3 hozzászólás

Ez ugyan nem blog, de nem tudom máshová kirakni ezt a kis ajánlót. Szeretem ezt a filmet, ha valaki nem ismeri, de közel áll hozzá a téma, talán érdekesnek fogja találni. A film két hegymászóról szól. És talán néhány napokban felmerülő kérdésre is választ ad. Félig-meddig dokumentumfilm, maguk a mászók mesélik el a velük megtörtént eseményeket. Egyiküknek nehéz döntést kellett meghoznia, ha életben akart maradni.

http://www.youtube.com/watch?v=_8fRkCu26rU

Mobiltúra

holovacz | 2013-05-20 13:54:38 | 12 hozzászólás

Hát, tartom vissza, tartom vissza, de csak nem akar bennem megmaradni az a kis szösszenet, ami tegnap esett meg velem... és ami már szinte mindenkivel talán megesett, szóval semmi extra nem várható a következő pár sorban, és még ráadásul lehet, hogy csöpögősre is sikerül vagy szentimentálisra, így aztán kérném, aki érzékeny az ilyenfajta írásokra, már most kattintson el és keressen más olvasnivalót... Nem hibáztatom érte... :) Már érezhető, hogy nem igazán idevaló történet következik, ezúton nézzétek el nekem...

Tegnap (amikor az itt jelenlévő emberek nagy része jó hangulatú versenyeken döntögette saját csúcsait és aratott szebbnél szebb sikereket) egyedül maradván itthon, majdnem két hét kényszerpihenő után, amit valami vírusfenevad okozott bennem, végülis nagy nehezen elhatároztam, hogy meglátogatom a közeli dombvidéket, járok egy jót, szívok egy kis friss levegőt, és felmérem a terepet, hisz eljövendő dombfutásaimat bizony ide tervezném... nehezen szedtem össze magam, jó munkát végzett Mr. Vírus... De nem akartam megfutamodni... A domb aljához érve már igen boldog voltam, hogy elindultam, viszont arról elfeledkeztem, hogy ünnepnap van, amikoris az is kimegy a jó öreg Természetbe, aki amúgy ívesen elkerüli... nem baj, gondoltam, ahhoz általában ezeknek az embereknek a többsége rest, hogy felmenjen a tetejére ennek a vidéknek, én pedig odakészültem... Egy-két kilométer felfele menetel után megpróbáltam felhívni a leánykámat, miszerint a kulcsot, na nem a lábtörlő alatt, de majdnem, a kisablakban hagytam a konzervdobozban... :) Nem tudtam elérni... gondoltam sebaj, majd később újrapróbálom... Próbáltam fényképezgetni, de már abból is látszott, hogy ez nem az én napom, hogy mindegyik kép vállalhatatlanul sikerült, így el is tettem a fényképezőt, meg amúgy sem nagyon szeretek napközben fotózni... Elhaladván a jól ismert sziklába vájt pincék, és autógumiból tákolt lépcsősorok mellett, gondoltam, ideje ismét próbálkoznom a hívással... Nyúltam is én a zsebembe, ámde az üres volt... persze ilyenkor az ember lánya az érezhetően üres zsebét még áttapogatja kétszer, hogy de biztos üres? :) ... Itt kezdődik általában a pánik... A csöppnyi hátitatyó, ami nálam volt, és amibe kicsi valószínűsége volt, hogy beletehettem, szintén kibelezésre került, mint ilyenkor általában, de abban sem volt... miután körülbelül tízszer kiborítottam és visszapakoltam és próbáltam elhitetni magammal, hogy valóban nincs nálam, könnycsatornáim hirtelen dugig teltek... miután egyébként is legyöngült állapotban voltam, ennek nem kellett sok... Aztán persze az ember higgadtan próbál gondolkodni... végig kell járni, amerről jöttem... meg kell nézni, ahol leültem telefonálni a fűbe... máris indultam, de a kellemesen induló túra innentől rémálommá változott... Oda-vissza jöttem-mentem, mint egy holdkóros, állandóan a földet vizslattam, törölgettem a szemeimet, egy-két békésen pihenő emberke erre-arra el nem képzelhette, hogy mi a jó francot csinálok... már mindegy volt... amikor harmadszorra is végigszántottam mindent, végtelen szomorúság lett rajtam úrrá... nem azért, mert ez egy értékes okoskütyü lett volna... egy ősrégi, kis tömzsi felnyithatós telefon, amit még anno sem újonnan vettem, hanem valakitől örököltem... naponta töltöttem, de valamiért annyira szerettem, hogy el nem cseréltem volna semmilyen modernebb kütyüért... kezemreállt, szerettem csak úgy egyáltalán matatni vele, kedves üzeneteim voltak benne, sok régi ismerős telefonszáma és hát egyáltalán... szerettem a kis öreget... Mérhetetlen szomorúsággal indultam haza, a túrát ekkor befejezettnek tekintettem, lementem a városba, ahol hirtelen ötlettől vettem három nagy gombóc fagyit, hátha visszaesek a jó hidegtől, de hát már úgyis mindegy... ez most borzasztó patetikusan hangzik, de pontosan ezt éreztem... úgy döntöttem, hazagyalogolok a pici falumba, hátha segít a hosszú séta a határban megemészteni ezt az egészet...
Gondoltam, talán vissza kellene még egyszer menni, de elhessegettem, ugyan minek, százszor megnéztem... majd itt írt nekem a kedves 'alouette', hogy talán mégis meg kéne próbálni ... és milyen jól tette, mert így aztán mégiscsak úgy döntöttem, hogy akkor legyen még egy esély... este már nem mentünk vissza, mert sötétre értünk volna ki, de reggel háromnegyed hatkor már úton is voltunk... Este elalvás előtt, ami nem ment könnyen, mert folyamatosan az járt az eszemben, biztos, hogy mindent megnéztem-e, nem kerülte-e el valami a figyelmemet... hirtelen bevillant, hogy egy helyen eltévesztettem az utat, és pár méter után rájöttem, hogy a fenti úton kellene továbbhaladnom... de mivel nem akartam újra visszamenni az elejére, egyszerűen felléptem a füvös részen keresztül a másik útra... és ezt a kis, alig egy méteres füves részt nem néztem meg... Ha nem találta meg senki, és tényleg arrafelé hagytam el, ott kell lennie... Reggel aztán célirányosan odamentem, pontosan oda, ahol átléptem egyik útról a másikra... és akkor nem akartam hinni a szememnek... éjjel esett az eső, ami persze csak reménytelenebbé tett, de az én kis öregem ott csillogott vízcseppesen a magas fűben, és zölden ott villogott rajta a nemfogadott hívás... Nem tudom elmondani, hogy mit éreztem... olyan hihetetlennek tűnt... kikaptam a fűből, és vadul elkezdtem törölgetni, egyik kezemmel Őt, másik kezemmel a szemeimet, és úgy szorítottam a kezemben, mintha gyémántot találtam volna... Valószínűleg gyerekes ez a fajta ragaszkodás, de van néhány tárgy, amitől nem szívesen válnék meg. Ő is ilyen.
Hirtelen örömömtől vezérelve máris úgy éreztem, hogy futnom kell egy jó kis reggeli frissítőt. Majd ötven méter után szomorúan konstatálhattam, hogy Mr. Vírus nem távozott üres kézzel, ugyanis zsákjában magával vitte összes erőmet... Így aztán megadva magam lesétáltam a tervezett távot... De igen boldogan... :) Mer' csudák bizony vannak!

2017-11 hó (1 bejegyzés)
2017-10 hó (2 bejegyzés)
2017-09 hó (1 bejegyzés)
2017-07 hó (2 bejegyzés)
2017-06 hó (2 bejegyzés)
2017-05 hó (2 bejegyzés)
2017-04 hó (3 bejegyzés)
2017-03 hó (3 bejegyzés)
2017-02 hó (1 bejegyzés)
2017-01 hó (4 bejegyzés)
2016-10 hó (1 bejegyzés)
2016-06 hó (2 bejegyzés)
2016-04 hó (1 bejegyzés)
2016-03 hó (3 bejegyzés)
2016-01 hó (1 bejegyzés)
2015-12 hó (1 bejegyzés)
2015-11 hó (1 bejegyzés)
2015-10 hó (2 bejegyzés)
2015-08 hó (2 bejegyzés)
2015-06 hó (2 bejegyzés)
2015-05 hó (2 bejegyzés)
2015-04 hó (2 bejegyzés)
2015-01 hó (2 bejegyzés)
2014-08 hó (2 bejegyzés)
2014-01 hó (1 bejegyzés)
2013-12 hó (2 bejegyzés)
2013-11 hó (1 bejegyzés)
2013-10 hó (2 bejegyzés)
2013-05 hó (2 bejegyzés)
2013-04 hó (1 bejegyzés)
2013-03 hó (1 bejegyzés)